Guglielmo Giovanni Maria Marconi 1874. április 25-én született Bolognában Giuseppe Marconi földbirtokos és ír felesége, Annie Jameson második gyermekeként. Ha valakinek ismerősen hangzik a Jameson név, az nem véletlen, Annie annak a skót ügyvédnek, Jonh Jamesonnak az unokája volt, aki Dublinban megalapította a John Jameson & Son whiskey-desztillálót 1780-ban. Marconi a hagyományos értelemben nem járt iskolába, felsőfokú végzettséget sem szerzett, mert végig a szülei által fizetett magántanárok tanították kémiára, fizikára és matematikára.

A család telente Toszkánába vagy Firenzébe utazott, mert ott jobb volt a klíma, itt tanította a 17 éves Marconit egy livornói fizikaprofesszor, Vincenso Rosa az elektromosság legújabb eredményeire, találmányaira. Bolognába visszautazva már célzottan kereste meg Augusto Righit, a bolognai egyetem fizikaprofesszorát, aki Heinrich Hertz munkái alapján végzett kísérleteket. Righi felismerte a fiatal Marconi képességeit és megengedte neki, hogy bejárjon az előadásaira, sőt használhatta az egyetem laporatóriumát és könyvtárát is. Már ekkor az járt a fejében, hogyan lehetne távíró üzeneteket vezeték nélkül továbbítani nagy távolságokra. A Righinél tanultak alapján már akkor az járt a fejében, hogy lehetne a „Hertzi rezgések” révén – akkor még így hívták a rádióhullámokat – táviratot továbbítani vezeték nélkül.

Marconi ezek után pontecchio-i otthonában, a Villa Griffone tetőterében kezdett kísérletezni a rádióhullámokkal és ő is – akárcsak Alekszander Sztyepanovics Popov – az Edouárd Branly által feltalált kohérert használta detektorként. A megoldást Marconi is Oliver Lodge Heinrich Hertz halálára írt cikkéből vette át. Külön érdekesség, hogy az eszközökből ő is először egy „vihardetektort” készített, tehát Popovval egy időben, de egymásról valószínűleg mit sem tudva jutottak erre a felismerésre.

Marconi azonban nem foglalkozott tovább a vihardetektorral, hanem továbbvitte a gondolatát a Morse-jelek továbbítása irányába. Első kísérleti berendezésében egy rézlapot használt monopol antennaként, egy szikrakeltőt egy indukciós tekerccsel, amit egy Morse-billentyűvel kapcsolt össze, a vételre pedig egy módosított Branly-féle kohérert használt, aminek a jeleit egy papírtekercsen jelenítette meg, így rajzolódtak ki a Morse-kód rövid és hosszú jelei. Ezzel a berendezéssel már közel 2 km-es távolságot tudott áthidalni és ez éppen az a távolság, amit Oliver Lodge a Hertzi hullámok által áthidalható legnagyobb távolságként jósolt. Marconi azonban tovább kísérletezett és egyrészt földelte az adóját és a vevőjét, másrészt pedig megemelte az antennát. Ezzel már több mint 3 km-re tudta továbbítani a jeleket, sőt azt is észrevette, hogy – szemben az addigi hiedelemmel – akkor is kapcsolatot tud teremteni, ha a két berendezés között magas tereptárgyak, például dombok vannak. Ettől kezdve már a jóval nagyobb távolságok áthidalása kezdte el foglalkoztatni.

Marconinak ehhez anyagi támogatásra is szüksége lett volna, így a Postai és Távíró Minisztérium vezetőjéhez, Maggiorino Ferrarishoz fordult levélben, leírva a vezeték nélküli távíró előnyeit és egyben kérve az anyagi támogatást a további kísérletekhez. Erre a levélre azonban nem kapott választ. Mivel fokozatosan megerősödött benne a gondolat, hogy saját hazájában nem érdeklődnek a találmány iránt, másfelé kereste a boldogulását. A család egy barátját, Carlo Grandinit kereste meg, aki a tiszteletbeli konzul volt a bolognai amerikai konzulátuson és arról érdeklődött, milyen esélyei lennének arra, hogy Angliában folytassa a tevékenységét. Grandini a londoni olasz nagykövetségnek írt egy levelet, bemutatva Marconit. Annibale Ferrero hamarosan bíztatólag válaszolt a megkeresésre, de azt tanácsolta, hogy előbb nyújtsa be a szabadalmi kérvényét, mielőtt felfedi a találmánya lényegét.

Ezzel eldőlt a dilemma, Marconi 21 éves korában, 1896 elején édesanyjával együtt áthajózott Angliába, hogy Londonban megkezdje új életét. Doverbe érkezve azonban érte egy kis meglepetés: az ottani vámtiszt belenézett a poggyászába és a benne található berendezések felkeltették a gyanakvását, így Marconit egyenesen a londoni admiralitásra vitték, ahol az ottani General Post Office főmérnöke, William Preece vette gondozásba Marconit, aki megértette a helyzetet, de rögtön meg is látta benne a lehetőséget. Marconi így már Angliában nyújthatta be a szabadalmi kérvényét március 2-án, amire 1897. június 2-án meg is kapta a szabadalmi védettséget a British Patent No. 12039 lajstromszám alatt. A szabadalom címe „Improvements in Transmitting Electrical Impulses and Signals, and in Apparatus therefor” volt.

A szabadalom benyújtása után Marconi megkezdte a berendezése bemutatását a brit kormányzat képviselői számára. Az első demonstrációra 1896, júliusában került sor, majd ezt további bemutatók követték. 1897 márciusában már 6 km-es távolságra sikerült továbbítani a jeleket a Salisbury-síkságon. A következőkben már a British Post Office mérnökei számára tartott demonstrációkat, az elsőre a Flat Holm szigeten került sor 1897. május 13-án. Ez volt az első olyan kísérlet, ahol a Bristol csatorna felett a Cardiff közelében fekvő Lavernock-fokig küldte el az üzenetét a Flat Holm szigetről. Az „Are you ready” távirat rendben meg is érkezett. Ennek hatására a következő demonstrációt már a Brean Down erődből tartotta meg, ekkor már 16 km-t sikerült áthidalnia a rádiójelekkel.

A bíztató bemutatók hatására William Preece már úgy gondolta, nagyobb nyilvánosságot kell adni a találmánynak, így Londonban két előadásra is sor került, az elsőnek „Telegraphy without wires” volt a címe még 1896. december 11-én a Toynbee Hallban, majd már ambiciózusabb címmel 1897. június 4-én a Royal Institutionban. A cím ekkor „Signalling through Space without wires” volt. Ezzel párhuzamosan a szabadalmi védettségének a megszerzése után pár nappal, 1897. július 20-án Marconi megalapította a The Wireless Telegraph and Signal Company nevű cégét, amelynek a neve 1900-tól Marconi’s Wireless Telegraph Company lett és elsősorban a Marconi által kifejlesztett berendezéseket gyártotta és üzemeltette.

Ettől kezdve Marconinak kezdett nemzetközi hírneve lenni és már Anglián kívül is tartott bemutatókat. 1897 júliusában Olaszországban, majd Írországban demonstrálta a berendezése működését, majd 1899. március 27-én a francia Wimereux és az angol South Foreland Lighthouse, a doveri sziklák felett álló világítótorony között, átívelve a La Manche csatornát.

Ekkor azonban már nem csak bemutatókra került sor. 1898 decemberében a brit világítóhajó szolgálat létrehozta a folyamatos rádiókapcsolatot a doveri South Foreland világítótorony és az East Goodwin világítóhajó között, ami közel 20 km-es távolságra jelezte a hajók számára a rendkívül veszélyes homokpadot. 1899. március 17-én küldte a világítóhajó az első vészjelzést rádión, amikor az Elbe kereskedelmi hajó megfeneklett a Goodwin homokpadon. A South Foreland világítótoronyban vették a vészjelzés és máris segítségül hívták a ramsgate-i mentőhajót. Talán ez volt az első gyakorlati akciója Marconi berendezésének.

1899 őszén a The New York Herald küldött egy meghívást Marconinak azzal, hogy a New Jersey államban, Sandy Hookban megrendezendő America’cup nemzetközi yachtversenyről tudósítson rádión keresztül. Marconi számára ez kiemelkedő lehetőség volt a találmány megismertetésére, így áthajózott Amerikába és a Porto Rico Line társaság SS Ponce nevű személyszállító gőzhajóján rendezte be az adóállomását.

A sikeres közvetítés után 1899. november 8-án indult vissza segítőivel Angliába az SS Saint Paul óceánjáróval, itt is telepítette a berendezését és a második angol-búr háború lefrissebb híreit juttatta el a gőzhajó utasaihoz, mikor már vételi körzetbe kerültek. Egyben ez volt az első óceánjáró, amelyik órákkal korábban tudta jelezni a megérkezését a kikötőnek. Ekkor ugyanis már 120 km-ről lehetett kommunikálni a Wight-szigeten, Alum Bay-en található Royal Needles Hotelhez telepített állomása segítségével. Ez az állomás szolgált a továbbiakban az Amerika felől érkező hajókon kinyomtatott Transatlantic Times híranyagának az eljuttatásában is.

Ettől kezdve Marconi a rádiójelek transzatlanti átvitelén dolgozott. Továbbfejlesztette az adó- és vevőkészülékeit, kereste a megfelelő rádiófrekvenciát és különleges antennákkal kísérletezett. Az Új-Fundlandi St. Jones mellett fekvő Signal Hillről például 150 méter magas antennával kísérletezett, amit a szeles időben sárkányokkal feszített ki. Ezzel 1901. decemberében már 3500 km-es távolságot tudott áthidalni, sikerült a Cornwall-félszigeten fekvő Poldhu-ban telepített állomást elérni. Az igazi, kontinensek közötti transzatlanti átvitelre 1902. december 17-én került sor, ekkor a kanadai Új-Skóciában fekvő Glace Bay-ben telepített Marconi-állomásról sikerült a Poldhuban lévő állomást elérni. Ez volt az első sikeres vezeték nélküli összeköttetés a két kontinens között.

Marconi közben Boston közelében, South Wellfleetben, a Cape Cod öblöt körülvevő szarv szélén épített egy újabb állomást. 1903. január 18-án erről az állomásról küldte Theodore Roosevelt, az USA elnöke az üdvözletét VII. Eduárdnak, az Egyesült Királyság királyának.

A kísérleti eredmények mellett Marconi szisztematikus méréseket is végzett, így kiderült az is, hogy a közép- és hosszúhullámú rádiójelek éjszaka sokkal messzebbre terjednek, mint nappal. 1904-ben elindította a kereskedelmi szolgáltatását, melyben a tengeren járó személyszállító hajók részére éjszakánként megküldte a legfrissebb híreket, amiket aztán a hajón kinyomtattak. Továbbfejlesztve a berendezéseit 1907. október 17-én az írországi Clifden és Glace Bay között megindította a mindennapos kereskedelmi forgalmat, ami azért még elég sok bizonytalansággal működött.

Közben 1904-ben feleségül vette az akkor 22 éves Beatrice O’Brient, egy ír nemes, a 14. Baron Inchiquin leányát, akitől később három lánya és egy fia született. Az első, 1906-ban leányuk sajnos a születése után nem sokkal elhunyt, 1908-ban született második lányuk Degna és 1910-ben az első fiú, Giulio. A harmadik lányuk, Gioia 1916-ban már Itáliában született, mert a család 1913-ban visszaköltözött Rómába.

1909-ben az addigi eredményei elismeréseképpen Karl Ferdinand Braunnal megosztva megkapta a fizikai Nobel-díjat az indoklás szerint „a drótnélküli távíró kifejlesztésében való érdemeik elismeréséül”.

Visszatérve Marconi találmányára, a mindennapi embereket még nem érintette mélyebben a vezeték nélküli távíró megjelenése. A találmány jelentőségét egy tragédia kapcsán értették meg az átlagemberek. A Titanic 1912. áprilisi első útján a Marconi Company két rádiósa, Jack Phillips és Harold Bride teljesített szolgálatot a rádiószobában. A dráma pillanataiban április 15-én Marconi találmánya segítségével sikerült értesíteni a helyszíntől alig 100 km-re tartózkodó Carpathia hajót a Titanic vészhelyzetéről és mindazok, akik ezt a tragédiát túlélték, Marconi találmányának köszönhették a megmenekülésüket.

A család visszaköltözése után Marconi bekapcsolódott Itália közéletébe és az Itáliai királyság szenátora lett. Angliából búcsúzva érdemeiért megkapta a Királyi Viktória Rend tiszteletbeli Lovagi Nagykeresztjét. A barátságos elválást azonban rögtön az I. világháború követte, ahol Itália a hármas szövetség tagja lett, Nagy-Britannia pedig az antant hatalmakhoz tartozott. Marconi ekkor az itáliai katonai rádiószolgálat feladataiban vett részt, ahol főhadnagyi rangig jutott el és a Regia Marina parancsnoka lett. Érdemeiért III. Viktor Emmanuel nemesi rangot adományozott és márkivá avatta Marconit.

Életét ezután inkább politikai lépések határozták meg. 1923-ban belépett a nemzeti fasiszta pártba, majd 1924 elején elvált a feleségétől, Beatricétől is. Marconi azt is elérte, hogy 1927-ben semmisnek mondják ki az első házasságát, így vallási értelemben is újraházasodhatott, 1927 nyarán a 26 éves Maria Cristina Bezzi-Scalit vette feleségül. Ebből a házasságából egy lánya született 1930-ban, Maria Elettra Elena Anna. Marconi egyre inkább a fasiszta ideológia és a második olasz-abesszin háború támogatójává vált. 1930-ban Benito Mussolini kinevezte Marconit az Itáliai Királyi Akadémia elnökének, így egyben a fasiszta nagytanács tagja is lett.

Közben folytatta a rádióhullámokkal kapcsolatos kutatásait, de kissé későn vette észre, hogy már nem a szikrainduktoros távíró a rádiókommunikáció fejlődésének az iránya, hanem a folyamatos vivőre ültetett moduláció, amivel már hanganyagot lehet továbbítani a Morse-jelek helyett. A Marconi Company is átállt erre az irányra, de ekkor már meg kellett küzdenie a feltörekvő vetélytársakkal is. 1924-ben a Marconi Company társalapítója lett a Unione Radiofonica Italiana (URI) rádiótársaságnak, ami a mai RAI elődje volt.

1934-től a szervezete is kezdte felmondani a szolgálatot, három év alatt összesen kilenc (!) szívrohamot szenvedett. Az első nyolcat még túlélte, sőt teljesen vissza is tért belőlük, azonban 1937. július 20-án Rómában a kilencedik rohamba belehalt. Guglielmo Marconi ekkor 63 éves volt. Állami temetésben részesítették, azon a környéken, ahol lakott, a boltok bezártak a temetése napján és másnap este pontban 6 órakor a világon már működő rádióadók két percre beszüntették az adásukat a gyász jeléül.

Ezzel zárhatnánk is a megemlékezésünket Marconi 150. születésnapja alkalmából, de az elsőség kérdésében még történtek utóvédharcok. Ahogy Popov születésnapi megemlékezésénél már jeleztük, nem kívánunk állás foglalni abban a kérdésben, melyiküké volt az elsőbbség a rádióhullámok vétele kérdésében, s az is nyilvánvaló, hogy míg Popov tudósként tekintett a felfedezésre, addig Marconi meglátta az üzleti lehetőséget a találmányban és egyértelmű, hogy szabadalmi téren nincs is vita az elsőbbséget illetően, hiszen Popov nem foglalkozott ezzel. Tehát úgy tűnt, a vita nyugvópontra került.

Ez a kép változott meg 1943-ban, amikor az USA Legfelsőbb Bírósága felülvizsgálta Guglielmo Marconi kb. 70 szabadalmát és megállapította, hogy ezek egy részét már megelőzte Oliver Lodge, John Stone Stone és Nikola Tesla néhány szabadalma. Így aztán elterjedt a tévhír, hogy mégsem Marconi az elsődleges feltalálója a vezeték nélküli távírónak. Ez azonban nem igaz, az eredeti, 1887-es szabadalom nem volt vita tárgya a Legfelsőbb Bíróságon, az továbbra is vitathatatlanul Marconi úttörő szabadalma.

 

dr. Bartolits István