William Thomson – vagy ismertebb nevén Lord Kelvin – nevéről valószínűleg a legtöbb embernek a róla elnevezett hőmérsékleti skála jut az eszébe. Szerteágazó tevékenységével azonban a tudományos életben a termodinamika terén ért el kiemelkedő eredményeket, gyakorlati munkássága pedig a transzatlanti távírókábel kiépítésének a sikerességében nyilvánult meg. Emellett számtalan egyéb dologgal is foglalkozott, s ő volt az első olyan brit alattvaló, aki a tudományos eredményei révén nyerte el a nemesi címet. A következőkben tehát Lord Kelvin 200 éves születésnapja okán az életútjával és – a teljesség igénye nélkül – néhány kiemelkedő tevékenységével, eredményével ismerkedhetünk meg.

William Thomson 1824. június 26-án született Írországban, Belfastban, ami ma Észak-Írország fővárosa. Apja James Thomson matematika és mérnöktanár volt a Royal Belfast Academical Institutionban, anyja Margaret Gardner, egy glasgow-i kereskedő lánya volt. A családnak összesen négy fiúgyermeke és két lánygyermeke élte túl a csecsemőkort, William a negyedik gyermeke és a második fiúgyermeke volt a családnak. Margaret 1830-ban meghalt, William ekkor még csak 6 éves volt, így James Thomsonnak kellett ellátnia az egész családot. Ez különleges szervezettséget igényelt, a két nővér vállalta át a két legkisebb fiú nevelését, a két legnagyobb fiú – James és William – nevelését és tanítását viszont James Thomson vállalta magára.

1832-ben James Thomsonnak a Glasgow-i Egyetem professzori állást kínált fel, amit 1832-ben el is fogadott, így átköltöztek Belfastból Glasgow-ba. 1834-ben William és a bátyja, James is a Glasgow-i Egyetemen kezdett el tanulni. Ez talán meglepően hangzik, de ekkoriban az egyetemek már korán – még az elemi iskola szintjén – elkezdték a kiemelkedő tanulók beiskolázását, ehhez az oktatási formához pedig ez volt a tipikus kezdő életkor.

Thomson először a klasszikusok iránt mutatott élénk érdeklődést, 1836-ban, tizenkét évesen már díjat nyert azzal, hogy ógörögről angolra fordította Lukianosz Az istenek párbeszédei című művét. Közben azonban egyre inkább vonzódott a természettudományok felé is. 1839-ben már elnyerte az osztálydíjat az „Esszé a Föld alakjáról” című művével, ami meglehetősen jó matematikai készségről és kreativitásról tanúskodott. Közben apjuk arról is gondoskodott, hogy szélesebb látókörük legyen, ezért egy hosszabb időt nyáron Londonban töltöttek, majd Párizsban tanultak franciául. Itt megismerkedett Sadi Carnot munkásságával is, aminek nagy hatása volt a későbbi tudományos munkásságára.

William érdeklődését ebben az időben keltette fel Joseph Fourier „Théorie analytique de la chaleur” (A hő analítikai elmélete) című vaskos kötete és ennek hatására felismerte a „kontinentális matematika” előnyeit, amit nehéz volt a még mindig Isaac Newton bűvöletében élő brit tudományos körökben elfogadtatni. Ennek következményeként Fourier munkáját módszeresen támadták a brit matematikusok. Ellenpontként William Thomson megírta első publikált tudományos dolgozatát „On Fourier’s expansions of functions in trigonometric series” címen, ami a Cambridge Mathematical Journalban jelent meg 1841-ben P.Q.R. aláírással. Ebben a publikációban megvédte Fourier-t és munkáját, szembeszállva a hagyományos brit nézetekkel. Utána rövid időn belül további P.Q.R. aláírású publikációkat írt. William Thomson ekkor mindössze 17 éves volt!

Az egyik P.Q.R. aláírású, 1841 nyarán megírt publikációjában figyelemre méltó összefüggéseket fogalmazott meg a hővezetés és az elektrosztatika matematikai elmélete között. Ez a publikációja 1842 februárjában jelent meg a Cambridge Mathematical Journalban „A hő egyenletes mozgásáról homogén szilárd testekben és ennek kapcsolatáról az elektromosság matematikai elméletével” címmel.

Apja – egyre inkább felismerve William tehetségét – bőkezűen támogatta és 1841-ben sikerült elérnie, hogy William a cambridge-i Peterhouse-ban tanuljon tovább. Itt Thomson atlétikával és evezéssel is foglalkozott, továbbra is élénk érdeklődést mutatott a zene és az irodalom iránt, de a tudományt továbbra is a legmagasabb prioritással kezelte. A matematika, a fizika és az elektromosság tanulmányozása központi helyre került nála. Sorra nyerte a matematikai díjakat és adott elvi matematikai modelleket fizikai jelenségekre vonatkozóan. 1845 júniusában a Peterhouse ösztöndíjasává választották, ekkor egy ideig ismét Párizsban, Henri Victor Regnault fizikus híres laboratóriumában tanult.

William apja nagyon szerette volna, ha fia is a glasgow-i egyetemen folytatja a munkásságát. Erre jó alkalom kínálkozott 1846-ban, amikor a természetfilozófia tanszék igen idős professzora elhunyt. Sikerült elérnie, hogy a megüresedett pozícióra William Thomsont nevezzék ki. Igy már 22 éves korában a Glasgow-i Egyetem professzora lett, amivel az egyetem legfiatalabb professzora címmel is büszkélkedhet azóta is. Külön érdekesség, hogy ezt a pozíciót egészen 75 éves koráig, nyugdíjba vonulásáig megtartotta, de ekkor sem tudott elszakadni az egyetemtől, kutató hallgatóként beiratkozott és tovább tanult, kutatott. Így nem csak az egyetem legfiatalabb professzora, hanem a legidősebb hallgatója címet is birtokolta.

William Thomson az első nagyobb eredményeit a termodinamika területén érte el. Kiindulásként Carnot munkáját használta, de 1947-ben részt vett a Brit Tudományfejlesztési Társaság éves ülésén Oxfordban, ott pedig James Prescott Joule előadása – melyben a hő és a mechanikai munka kölcsönös átalakíthatósága mellett érvelt, szembeszállva a Carnot-féle hőanyagelmélet (kalorikum) megfogalmazásával – megingatta a nézeteiben. 1848-ban megalkotta az abszolút hőmérsékleti skálát, ami már abból a meggondolásból indult ki, hogy a hő mindig valamilyen munkavégzéssel egyenértékű. Ebből a felfogásból az is következett, hogy kell lennie egy olyan minimális hőmérsékletnek, ahol már nem lehet több munkát végezni, mert a rendszerből nem lehet több hőt elvonni. Ezt a hőmérsékletet tette meg a skála 0 pontjának. Ezt a skálát ma Kelvin-skálának hívjuk, a skála 0 pontja pedig a 0 K hőmérséklet, ami valamivel -273 C° alatt van.

Az abszolút skáláról szóló publikációjában már egy lábjegyzetben jelezte a kétségeit a Carnot-féle kalóriaelmélettel kapcsolatban, utalva James Joule igen figyelemre méltó felfedezéseire. Ezt a dolgozatot ugyan nem küldte el Joule-nak, de amikor Joule ezt elolvasta, levélben kerete meg Thomsont és adott további információkat az elképzeléseiről. Ennek kapcsán Joule és Thomson fokozatosan barátságba kerültek egymással és a kutatásaikat is közösen folytatták a termodinamika területén. Legjelentősebb közös eredményük arra vonatkozott, miként hűlnek le a gázok, ha kitágulnak. Ezt a jelenséget azóta is Joule-Thomson-effektusnak hívják, ez egyben a hűtőszekrény működésének a fizikai alapja is.

Thomson 1851 februárjában jutott el odáig, hogy megfogalmazza a gondolatait Carnot és Joule eredményeinek az összeegyeztetésére, amivel végül is tudományos alapra helyezte a termodinamikát és tevőlegesen hozzájárult a termodinamika második főtételének a szabatos megfogalmazásához is. A termodinamika terén elért eredményei – bár részben mások publikációira támaszkodva dolgozott – nagyban segítették ennek a részterületnek a fejlődését.

1852-ben William Thomson megnősült, gyermekkori kedvesét, Margaret Crumot vette el feleségül. A nászútjukon azonban Margaret komolyan megbetegedett és ez a következő közel két évtizedben – Margaret 1870-ben bekövetkezett haláláig – erősen elvonta a tudós figyelmét a tudományokról.

Ezt észrevették tudóstársai is, ezért 1854 őszén George Gabriel Stokes egy levelet írt Thomsonnak azzal a céllal, hogy kibillentse ebből az állapotából. A levélben kikérte a véleményét a tervezett első transzatlanti távírókábellel kapcsolatosan Michael Faraday kísérleteiről. Faraday ugyanis egy demonstráció keretében bemutatta, hogy egy kábel szerkezete és hossza hogyan befolyásolja a jelátviteli sebességet. A probléma valóban megérintette Thomsont és egy hónapon belül közzétette a válaszát.

Ebben a válaszban a fizikus kifejtette, hogy a jelátviteli sebesség a kábelen fordítottan arányos a kábel hosszának a négyzetével. Az állítást a kábel lefektetésére alakult Brit Szövetség 1856-os ülésén az amerikai Atlantic Telegraph Company elektrotechnikusa, Wildman Whitehouse erősen vitatta. Szerinte ráadásul Thomson számításai egyenesen azt sugallják, hogy a kábelt el kell felejteni, mivel az gyakorlatilag is, kereskedelmileg is lehetetlen. Whitehouse persze nehéz helyzetben volt, hiszen erőteljes pénzügyi nyomás volt rajta és a kábel tervei már javában készültek. Igen kényelmetlen lett volna beismerni, hogy tévedett.

Thomson ennek hatására a népszerű Athenaeum magazinban tette közzé Whitehouse állításainak a bírálatát, táblázatokban bemutatva a kábel egyes paramétereinek a hatását a jelkésleltetésre, s végezetül javasolt egy olyan konstrukciót, amivel a 2400 mérföldes távolságot mégis át lehet hidalni úgy, hogy az átviteli képessége használtató legyen. Ennek a publikációnak a hatására 1856-ban beválasztották az Atlantic Telegraph Company igazgatótanácsába.

Ez azonban korántsem volt elég a kábelépítés sikeréhez. Thomson ugyan tudományos tanácsadója lett a csapatnak, azonban Whitehouse – aki végzettségére nézve orvos volt – maradt a főelektrotechnikus és elérte, hogy mégis inkább a Faraday és Morse által támogatott specifikáció alapján készüljön el a kábel.

Az első kábelfektetési próbálkozásra 1857 augusztusában került sor, amikor a HMS Agamemnon és a USS Niagara kábelfektető hajók kezdték meg az Atlanti-kábel lefektetését. Két hajóra volt szükség a teljes kábelkészlet hatalmas súlya miatt. Az egész expedíció vezetését Cyrus West Field amerikai üzletember vállalta magára, akinek a kitartása igencsak szükséges volt a sokszori próbálkozások utáni sikerhez. Thomson személyesen részt vett az expedícióban, de Whitehouse a betegsége miatt nem tudott a csapattal tartani. A kábelfektetés 380 mérfölddel (610 km) az indulás után kudarcot vallott, mert a kábel elszakadt. A tapasztalatok alapján Thomson az Engineering folyóiratban foglalta össze a tenger alatti kommunikációs kábelekkel kapcsolatos mechanikai feszültségek teljes elméletét, amely ismeretében meg lehet akadályozni a váratlan kábelszakadásokat. Ehhez alapvető az egyenletes sebességgel és megfelelő szögben történő leeresztés. Meghatározta azt is, hogy milyen erők ébrednek a kábelben és ehhez milyen fizikai szilárdságra van szükség. Arra is ráébredt, hogy a kábelt a fektetés folyamán végig tesztelni kell és ehhez igen érzékeny műszerre van szükség.

Ennek megfelelően a következő kábelfektetési kísérlet előtt kifejlesztett egy rendszert a tengeralatti kábel lefektetés közbeni tesztelésére, amely 3,5 másodpercenként küldött egy karaktert a kábelen keresztül. Mivel a hosszú kábelen csak nagyon gyenge jelek jöttek át, ezért feltalálta és 1858-ban szabadalmaztatta a tükrös galvanométert, ami igen kis áramerősségek esetén is jelezte az érkező impulzust. A tükrös galvanométer lényege az volt, hogy egy igen könnyű kis tükör hátára apró mágneseket rögzített és ezt a tükröt egy vékony selyemszálon lógatta bele a tükröt körülvevő tekercsbe, amin a mérendő áram folyt át. Ez a mechanika igen kis áramok esetén is kimozdult, a tükörre irányított fénysugarat pedig az alig elforduló tükör finoman eltérítette. Az érzékenységet azzal lehetett növelni, hogy a visszavert fénysugarat felfogó ernyőt távolabb helyezte a tükörtől. A tükrös galvanométerrel igen jól lehetett mérni az extrém kis áramerősségeket is, azonban a hátránya az volt, hogy két személy kellett a tesztjelek érzékeléséhez. Az egyik folyamatosan figyelte a felfogó ernyőt, míg a másik jegyezte le az érkező Morse-jel rövid vagy hosszú jelét.

William ennek az elkerülésére hamarosan kifejlesztette a szívócsöves rögzítőt, ami már automatikusan tudta rögzíteni az érkező jeleket, így nem kellett hozzá kezelőszemélyzet. A berendezés lényege az volt, hogy állandó mágnesek között egy könnyű tekercs volt felfüggesztve, melyen a mérendő áram folyt át. A tekercs függőleges tengely körüli finom elfordulását két huzal segítségével horizontális elfordulássá konvertálta és ez a horizontális elfordulás egy üvegcsövet mozdított ki az alapállásából. Az üvegcső felső vége tintába ért és folyamatosan spriccelte a tintát a túlsó vége előtt mozgó szalagra. A szalagot mechanika tekerte állandó, egyenletes sebességgel. Amikor a kábelen jel érkezett, a felfüggesztett tekercs elfordult egy kissé, amit a két huzal vízszintes elfordulássá konvertált és ez az elfordulás oldalirányba kimozdította az üvegcsövet. Ennek hatására a szalagon az addigi egyenes vonal egy kitérő vonallá alakult akkora ideig, amíg a jel érkezett a kábelen. Ezt a jelsorozatot aztán később is lehetett elemezni, nem kellett folyamatosan figyelni a rezdüléseket. A szívócsöves rögzítő továbbfejlesztésében már elektromos töltésű tintát használt, így a festékanyag papírra rögzítése is elektromos erőtér segítségével történt. A megoldásra 1867-ben kapta meg a szabadalmi védettséget, berendezését még hosszú ideig használták a tenger alatti kábelek végpontjain is. A teljes rendszerben pedig felismerhetjük a mai tintasugaras nyomtatók ősét – még ha csak kezdetleges formában is.

Mindezek ellenére Whitehouse továbbra is figyelmen hagyta Thomson számos javaslatát. 1858-ban történt a következő kábelfektetési kísérlet, amelynél a testület továbbra is ahhoz ragaszkodott, hogy Thomson minden ellenszolgáltatás nélkül vegyen részt a második kísérletben, cserébe viszont lehetővé tették számára, hogy Whitehouse eszközei mellett a tükrös galvanométert is kipróbálhassa a gyakorlatban, bár ezért a testület nem lelkesedett. A második kísérlet sem volt sikeres, ezúttal az Agamemnon hatalmas viharba keveredett és kénytelen volt visszatérni a kiinduló kikötőbe. Az újabb fiaskó következtében 160 mérföldnyi kábelt vesztettek, de ez még viszonylag könnyen pótolható volt. Ennek ellenére a testület először fel akarta adni a további kísérleteket, és a veszteségeket a kábel értékesítésével csökkenteni, de Cyrus Field is, Thomson is a folytatás mellett érvelt, Thomson egyértelműen kijelentette, hogy a technikai problémák leküzdhetők. Egyre inkább átvette a gyártás irányítását is és igazi mérnöki képességekkel oldotta meg a problémákat. 1858. július 29-én az Atlanti-óceán kellős közepén találkozott az amerikai Niagara és az angol Agamemnon, mindkettő a szükséges kábelmennyiséggel. Az óceán közepén összekötötték a két kábelt, majd egy 16 kg-os ágyúgolyót rászerelve leeresztették a tengerfenékre és a két hajó elindult Új-Funland illetve Írország felé. Most nem történt kábelszakadás, így augusztus 5-ére elkészült a két kontinens közötti összeköttetés. Viktória királynő és az amerikai elnök, James Buchanan még üdvözlő táviratot váltottak egymással, azonban a kezdetleges megoldások miatt a 98 szavas távirat átküldése 16 órát (!) vett igénybe. Ekkor már egyértelműen kiderült, hogy Whitehouse készülékei nem bizonyultak megfelelőnek és át kellett térni a tükrös galvanométerre. Whitehouse azonban kitartott a berendezése működőképessége mellett és kétségbeesett próbálkozásokba kezdett. Thomson figyelmeztetése ellenére megpróbálta 2000 V-os feszültséggel működtetni a jelzéseket. Ezzel viszont teljesen megrongálta a kábelt, amin egyre lassabban mentek át az üzenetek, végül 1858 szeptemberében teljesen megszűnt az átvitel. A sikert követő gyors fiaskóból már komoly problémák támadtak a testületen belül is. Kétoldalú vizsgálóbizottságot állítottak fel és megállapították, hogy a kábel meghibásodásáért egyértelműen Whitehouse a felelős, így kizárták a további munkából. Azt is megállapították, hogy több korábbi hiba is elkerülhető lett volna gondosabb munkával, előrelátóbb tervezéssel. Mindezek fényében Thomsont nevezték ki annak az öttagú bizottságnak a vezetőjévé, amelynek egy teljesen új kábel specifikációját kellett letennie az asztalra. Ez a munka – minthogy az egész tervezést újra kellett kezdeni – sokáig tartott, a bizottság végül 1863 októberében tette le a javaslatát.

A következő kísérletre 1865 júliusában került sor, ekkor már az SS Great Eastern kábelfektető hajót használták, amely nagyobb és jobban felszerelt volt, mint a törékeny Agamemnon. Ennek a hajónak akkora volt a teherbírása, hogy egymaga képes volt a teljes kábelköteget magával vinni. A hajó Új-Funlandról indult 1865. július 23-án, a fedélzetén William Thomsonnal, de a gondos előkészületek ellenére mégis technikai problémák kísérték a fektetést. Menet közben több problémát még sikerült orvosolni, de 600 mérföld után a kábel ismét elszakadt. A csapat azonban nem adta fel és 1866. július 13-án újra elindult az expedíció Cyrus Field kőkemény vezetésével és Thomson újabb instrukcióinak megfelelően. Most Írországból indult a fektetés és két hét alatt probléma nélkül sikerült a teljes kábelt lefektetni. Egy hónappal később pedig Cyrus Field visszahajózott az előző kábelszakadás helyére, pár napos „mélyhalászással” megkereste az elszakadt kábelt és a hajóra felhúzva megtoldotta azt és sikeresen befejezte a lefektetését. Így két működőképes kapcsolat is született a két kontinens között, nem kis részben William Thomson kitartó munkájának köszönhetően. Ennek eredményeként 1866. november 10-én Viktória királynő lovaggá ütötte, ettől kezdve lett Sir William Thomson a neve. Ezután még több kábelfektető projektben vett rést személyesen, mint szakértő, pl. a francia Atlanti-óceáni összeköttetés vagy a brazil tengerparti kábelek lefektetésénél.

1870. június 17-én felesége, Margaret elhunyt és ekkor Thomson jelentősen változtatott az életmódján. Vásárolt egy 126 tonnás szkúnert, a Lalla Rookh-ot és szabadidejében barátai és tudós kollégái szórakoztatására futott ki vele az óceánra. Életének újabb fordulatát is a kábelfektetésnek köszönhette. 1873 júniusában egy újabb kábelt fektettek Dél-Amerikából az Atlanti-óceánon át és már Afrika partjaihoz közeledve hajóztak vissza Lisszabonba a Hooper kábelfektető hajó fedélzetén, amikor a kábel meghibásodott. Madeira szigetén kötöttek ki és tartottak egy 16 napos kényszerszünetet javítási célból. Ezalatt ismerkedett meg Charles R. Blandyvel és három lányával. Egy évvel később, 1874. május 2-án Thomson elindult Madeira felé a Lalla Rookh fedélzetén. Ahogy közeledett a kikötőhöz, elhaladt a Blandy-rezidencia mellett és tengerész módra, zászlójelekkel leadta a kérdést: „Fanny, hozzám jössz feleségül?” Még nem ért be a kikötőbe, mikor jött a válasz a zászlójelekkel: „Igen”. Thomson még azon a nyáron, június 24-én feleségül vette a nála 13 évvel fiatalabb Fannyt.

Thomson ezek után még egy sor újítást vezetett be a tengerészet világában. Olyan mélységmérőt készített, mellyel menet közben is lehetett a tenger mélységét mérni, ehhez már zongorahúrt használt a korábbi kötélen leengedett mélységmérők helyett. A mélységmérőbe egy nyomásmérőt is beépített, így még pontosabbá téve a méréseket. Foglalkozott az iránytű tökéletesítésével is, itt elsősorban a fémtestű hajók okozták a problémákat, mert a hajótest mágnesessége meghamisította az északi irány jelzését. Ezt Thomson az iránytűtartó oszlopba épített, mozgatható vastömbökkel egyenlítette ki. 1876 és 1879 között épített egy dagály-előrejelző készüléket is, ami tulajdonképpen egy analóg számítógép volt. Ehhez elmélyülten tanulmányozta az árapály-jelenség befolyásoló tényezőit és ezek hatását. Az előrejelző 10 ilyen tényező együttes hatását vette figyelembe és jelezte előre, hogy milyen magasságú lesz a következő dagály és mikor fog tetőzni. A berendezését az 1878-as párizsi világkiállításon is bemutatta.

Élete későbbi szakaszában az elektromossággal is komolyan foglalkozott. Nevéhez fűződik a kvadráns-elektrométer és a kis ellenállások mérésére szolgáló Thomson-híd vagy Kelvin-híd bevezetése is.

William Thomson már 1851-ben a Royal Society tagja lett, majd 1873-ban a Magyar Tudományos Akadémia is tiszteleti tagjának választotta. 1890-ben megválasztották a Royal Society elnökének és ezt a pozíciót öt éven át töltötte be. Munkássága elismeréseképpen 1892-ben nemesi rangot kapott, ekkor lett Lord Kelvin a Glasgow-i Egyetem mellett fekvő Kelvin-folyó nevéből származtatva. Számtalan kitüntetés mellett 1902-ben az elsők között kapta meg az Order of Merit kitüntetést, a Brit Nemzetközösség legmagasabb elismerését, egyben titkos tanácsossá léptették elő. 1902. augusztus 8-án kapta meg a parancsot VII. Edward királytól és augusztus 11-én a Buckingham-palota tanácstagjává eskették fel. Ekkor már a skóciai Largsban lakott az 1870-ben épített vörösköves kastélyában, a Netherhall negyedben. Ettől kezdve azonban gyakran utazott Londonba az Eaton street 15. szám alatti városi házába is, hogy részt vehessen a tanács ülésein.

1893-ban egy különleges nemzetközi bizottság vezetésével bízták meg, melynek a feladata a Niagara Falls-i vízerőmű tervezéséről való döntés volt. A bizottságot vezető Lord Kelvin meg volt győződve az egyenáramú rendszer felsőbbrendűségéről, ugyanakkor a George Westinghouse és Nikola Tesla által kigondolt erőmű váltóáramú rendszert kívánt használni. Az ellentétet végül is az oldotta fel, hogy Kelvin annak ellenére támogatta Westinghouse rendszerét, hogy továbbra is fenntartotta a saját véleményét, hogy az egyenáramú rendszer a jobb megoldás. Az erőmű 1895-re készült el, azóta pedig kiderült, hogy Kelvinnek ebben a kérdésben nem volt igaza.

Ez azonban mit sem vont le a tudásából, népszerűségéből. A Nemzetközi Elektrotechnikai Bizottság 1906. június 26-27-én Londonban tartott ülésén egyhangúlag Lord Kelvint választották meg a Bizottság első elnökévé.

1907 novemberében megfázott és állapota egyre rosszabbodott, míg végül december 17-én Largsban, a saját kastélyában 83 éves korában elhunyt. Lord Kelvin temetésére december 23-án került sor Londonban, a Westminster Abbey főhajójának a padlózatában Isaac Newton, Charles Darwin és John Herschel sírja közelében.

Lord Kelvin életében mintegy 650 tudományos publikációt írt és hetven szabadalmi beadványa volt, melyek közül alig néhányat nem fogadtak el. A tudományos munkában a legnagyobb eredményeket a termodinamika területén érte el, de számtalan más területtel is foglalkozott. Gyakorlati munkásságának a kiemelkedő eredménye viszont a kontinenseket összekötő tenger alatti kábelek létrehozása volt. Késői éveiben foglalkozott a Föld korának a meghatározásával és Naprendszer „hőhalál elméletével” is, azonban ezekben a kérdésekben – kellő információ hiányában – nem érhetett el megalapozott eredményeket. Mégis azt mutatják, hogy William Thomson, azaz Lord Kelvin nyitott volt minden témára és amivel elkezdett foglalkozni, ott – legalábbis a tudomány akkori ismeretanyaga alapján – kiváló eredményekre jutott.

dr. Bartolits István